Zebegény…
Erdei túrához nagyképű
legény, én;
még gondtalan-vígan tettem meg
az első pár száz métereimet…

Ernő-forrás…
(itt már vert a víz!)
de jól esett hallani
a csobogás hangjai
mellett
a Kedves szavait.
S bár halántékom lüktetett;
arra emlékszem, jól esett
a zamatos sárgadinnye,
mit megoszthattam Ővele…

S máris tovább, irány Hegyestető!
Ó, az a kaptató! Sosem felejthető!
Testhez tapadó, nyirkos póló,
tűzdelve tűkként szurkáló
millió, zümmögő rágcsáló-
val.
… szóval:
jó volt végre a Kilátóhoz érni!
De nem volt jó,
bolond eszemmel szembesülni:
Fotóapparátom a nyereg-
táskában maradt!
Szemem kimeredt;
végül is így kellett
memorizálnom a Duna-kanyart.
… Igaz, e kép el nem veszíthető…

Kis pihenő
után, új uticélunk:
Kövesmező.
És…
… óriási felfedezés!:
A Börzsöny-hegység rejteget
olyan utat is,
mely lefelé vezet!
(Egy bizonyos kor után
van akinek ez is már
némi-nemű élvezet.)
… S a tisztáson az az erdei pad,
mely szendvicsezni odacsalt,
miként tudott plüssfotelnek tünni?
Talán, mert a Kedvessel
ülhettem le ebédelni?
Meglágyulásának,
ellágyulásomnak
más oka nem lehet…

S végül az úton, hazafelé…
madarak dalával,
erdei zsálya orr-csiklandó
ízes illatával!
De szép is volt a Világ!
Akkor éreztem igazán át,
hogy mennyire szeretlek én
Te Drága, Te Édes
… Szép Zebegény!