Elképzelem magam pocakosan.
Rég-elhagyott temetőben bolygok.
Egy lapos sírnál lassan megállok,
Melynek virágát szél tudja hol van…

Mégis fölismerem; bennem él e hely.
- Világ változhat, évek szállhatnak-
Lelkemben meglapult, nem felejthetem.

És felzokogok, én, a családapa.
Hová került Ő, s én hova, hova?

… Fölöttem évek, mint varjak szárnyaltak…


2000 lenne, s közel ötven én.
Szólna a sírkertész: ˝Hagyjuk-e még?
Oszlásnak harminc év bőven elég.˝
Én sírnék, szavát alig érteném.

˝Hogyan?… oszlásnak?… Igen. Sok is talán…˝
Motyognék, s a sírhelyet elhagynám.
Szívemben mégis tisztán érezve ezt:

Úgy fekszik lent Ő, mint mikor letettük,
Pontosan úgy, ahogyan szerettük,

… nem csap be a hazug, elkorhadt kereszt.


Megjegyzés: 1972. Január 5.