Temetőben
I. sír
Itt fekszik nagyanyám. Három falu legszebb gazda-lánya, kódis jegyző szöktetett kedvese. … Megcsalatások, szűkös élet várta, a végén mégis így beszélt: ˝ Ha újra kezdhetném, ma is így döntenék.˝ Hát pihenj csak, magadra hagyatva a burjános temető-sarokban nagymama. Szelíd lelked lágyan körülbalzsamozzák föld- ragaszkodású őszi borostyánok.
II. sír
Itt pihen testvérbátyám. Van mit kipihennie. Míg élt, szenvedett fél-vakon, félig sem szeretve. Pedig annyira szeretni kellett volna őt, annyira kívánta! Talán e mohó szeretet-éhség, az egypólusú mágnes taszított mindenkit? … Cián-kék arca a ravatalon már engem is végig kísér. Míg élt; műtötték, szurkálták orvosok. Most vadrózsa hajol sírkövére; nem szúr, csak simogat.
III. sír
Urak és elvtársak tönkretett eszköze; apám nyugszik itt. Ő még Szent-István-országban született, de hozzá köze csak annyi lehetett, hogy Halicsban érte verekedhetett. A háborúról szótlanul, - most kezdem érteni, miért - csak könnyező szemeivel mesélt. … Anyámat féltettem, össze ne omoljon, ha kórházi üres ágyát látja, mégis engem rántott magához a Semmi; a vaságyra kötött géz-kapaszkodó, s a bélsaras lepedő. Ennyit hagyott hátra. Egy üresen kongó világ maradt utána. Ember volt. Magyar volt. Egyszerű magyar ember volt.
… Hazafelé, míg a taplógombák a gesztenye-törzsről szélnek adták át spóráikat, ködbe-fojtott fénnyel bágyadt őszi nap próbálta szertefoszlatni lelkem felhő-bánatát.
Nem sikerülhetett…
Megjegyzés:
Vígkovácsnak, szeretettel, s szomorúsággal
|