Ülök tünt hegyek ormán
jövőtlenül, múltról dalolván.
Ország-tetemre szólítván
dicső és dicstelen ősöket
amíg lehet, ha még lehet…

S jönnek a szeri pusztától
Muhin, Mohácson át,
Versailles magyar-rontó,
magyar életre három nemet mondó
fényes kastélyán át.
S szó kél: formázva-idézve óhajunkat:
˝Csakis… Árpád véréből… királyokat!

1301-ig tartott,
s négyszáz esztendő omlott porrá
pár röpke év alatt.

Elakadt az isteni folyamat.
Szétszakadt az egy-szent Lobogó,
s lett belőle száz szél-kacagtató
piperkőc zászló.
Testvérből ellenség lett Aba Amadé,
s a gőgős kiskirály; Csák Máté.
Önhitten hírdette hatalmát Kán László,
feledve: az ország minden magyaré!

S hát máig sem okultunk;
összefogás nélkül nincs megmaradásunk.
De annyi harc, kín akkor minek volt?
Oly´ sok magyar vér mért folyt el hiába,
annyi szép Emesénk mért lett meggyalázva,
ha mégsem lelhetünk béke-szép hazánkra;
Mária-országra,
vagy Magor-uruszágra?

Most látni csak; nem is négy várra,
de négy világtájra
feszült föl Koppány hű teste.
Valóban ezt érdemelte?

Ha elrendeltetésünk eleve az volt,
hogy vérünk vesszen, miért csak most?
S mért íly´ rongyosan, így elkorcsosultan?
Hullottunk volna dicsőségben, gyorsan.
Dózsának nem kellett volna trónon sülni,
s vitéz fejedelmünk Rodostóba űzni.

Ha jövönk nem lehet, múltunk is minek volt?

… s a honban, hol szívünket senkisem érti,
Kossuth és Petőfi így próbált beszélni:
Duna-köztársaság! Szent Világszabadság!
Ha pusztulnunk kell, hát haljunk meg ezekért!
Ma elvakult szomszédok üvöltik:
Szemünket szemünkért,
jövőnket múltunkért!

És új nép is jő fel a közel-jövőben
új-Dévát rakni fel temetőinkben.
Ártatlan-fehér mész-csontjainkon
fog fölmagasodni a sátáni templom.

… Állok tünt egünk telén,
időtlenül.
A szeri pusztán magyar múltat
szór, szitál a szél.
Minden kegyelet nélkül.

S mert jövőnk is múlt már;
eleve-végül.

Megjegyzés: Anno Domini 2004.