Válás
Az lep meg, hogy olykor fáj még… Hogy horgas inam is belekékül szenvtelen tekinteted láttán.
Pedig, -volt-drágám!- te akkora szabadságot adományoztál nekem, amilyet talán még az Isten sem.
Végül is örülnöm kellene, (mért van, hogy mégsem tudok?) Mert lásd csak: innentől nem kell figyelnem mosatlan gyümölcsre, (bátran beleharaphatok, már nem szólhatsz rám) A zebrán a pirosban is átfuthatok, s mostantól bármely gombából - ellenőrzés nélkül – gondtalan ehetek. És amin mindig is kiakadtál; vécémben végre állva is pisilhetek.
Mégis;-mondd–, miért fáj, ha, a szememben zöld, meleg táj szívembe szürke, hideg késsel váj még mindig vissza? De mindegy már; emléked az idő előbb-utóbb úgyis elmossa!
Csak tenné sebesen-gyorsan, hogy életem folytathassam pőrére letisztultan már!
|