Itt vagyok hát szárnyalással!
Pusztító-győztes támadással;
vezér a néptelen falun…
Jöttem őszön, telen keresztül.
Vívtam a tavaszért veszettül,
s most még erre sincs tanúm…
Itt vagyok már lángolással
a nyári megállapodásban.
Lázadásom izzadás lett…

Megütközve néznek rám,
pisszegve intenek.
Komoran elhalkulok;
itt mégse véthetek!
Bölcs és komoly emberek
szántják kis földjüket.
Kóborló idegennek
zavarni nem lehet.
Tarló-szélen állva csak
be-be irigykedek,
s magamba hulladozva
még csendesebb leszek.

Nagyot húznék a kiforrott Őszből!
Aranyt kínáló harmat-ködből,
s nem lennék gyáva már bevallani;
kezdtem megunni: jobb elfáradni!
Óvatos bolygású szép-öregek,
amint beballagják a hegyeket,
dalba kezdenék: Ez az! Az Ősz!
… de te már megint csak szembe jössz.
Közönyös szemed ágyunk jégbe vonja,
halálkódot róva ráncként homlokomra.

Már Téllé avatja az Őszt a hó,
és mindenkibe belefagy a szó…
Sejtelmesen-sehogy lerezegnek,
s összebújnak a hulla-pelyhek.
Ekkor indul utolsó útjára
hátra sem nézve, életünk álma:
elszalasztva, ki sem próbálva,
megálmodhatatlanul…