Itt, hontalanul
Kemet földjéről, ama utolsó napon, - míg bárányvér fénylett fel kapuitokon - ti a koromsötét, vigasztalan este, (aggódva figyelve minden kicsi neszre) osonva-szökve, a Kánaánt keresve útnak indultatok. Én ne érezném fájdalmatok? Én ne tudnám, mi az a bánat, ki most vesztem el pokollá tett Édenkert-szép hazámat?!
Kik szolgák keserű kenyerét ettétek, azt, ki otthont adott, semmibe vennétek. Seregek Urához zengedezve hálát lábbal tipornátok Isten igazságát: A tiszta szeretet őz-szelíd parancsát, reményt, s élő hitet. A prófétákat megölitek s a Tórát úgy magyarázzátok, miként érdeketek kívánja; ahogyan akarjátok.
Türelmem keresztény, nem is mondok rátok Heted-ízig tartó, népet sújtó átkot, (megbocsátóvá tett a krisztusi öt seb) de magyar is vagyok, s Ó-hitemben bőszebb: itt a Kárpátok közt nincs nálam idősebb! és nem lehet más hazám! Még kezem békére nyújtanám: Tán összeköt az Isten-szeretet(?) s ha mégsem tudtok velem élni?; az Úr legyen veletek!
|