Nyár. Balaton. Keszthelyi strand. A strandon szőke homok. Homokozó… Felső rétege szikrázva csillan a rátűző napban.
Hétéves gyermekem idei első homokvárát építi. Eltelve felnőttes komolysággal. Ezt gondterhelt, ráncos kicsi homloka jelzi. A létrehozandó mű szépségét maga előtt látva dolgozik, ajkát csücsörítve, gyermeki átéléssel. Most az a szobrász ő, ki megvalósulandó álmát előre látja a nyers, faragatlan kőben. Így indultunk mindannyian; nem lehet őt nem-komolyan venni.

Épül a kis vár, mely nekem a legszebb lesz, mert ő építi. Távolabbról figyelem.
Kicsiny, négyszögű sarok-tornyokat lapogat tenyerével az erődítmény sarkain. Sáncot is húz fel bástyától bástyáig. A vár kapujához ágakat hajlít; ekképpen erősíti.
- Lassan kész lesz, már csak a vizes-árok hiányzik - szól bizakodva. Ám most észreveszi, hogy egy-két ponton omlik a fal; a nap hevétől szárad a homok. Vödrét fogja és sietve a Balaton partjához szalad. Edényét megmeríti, s visszaérkezve, a falakat óvatosan megöntözi: kijavítva a leomlott részeket.
- Már csak a körbefutó árkot kell feltölteni vízzel - szól, s szalad újra a vízhez. Széles, hosszú az árok; mohón issza a homok a beleöntött folyadékot. Így többször kell fordulnia a vár és a Balaton között. Látom rajta, már fárad, lassul a lépte.
Tán ötödszörre az erődhöz visszaérve szív-ütötten áll meg. Míg távol időzött, két idegen kisgyerek, művét földig tiporta.
Nem sír. Arcán csupán leírhatatlan döbbenet. Nem érti, hogy ez miként történhetett meg?! Úgy hajol a rom fölé, mint egy nagy kérdőjel; Miért?
Kérdezi tőlem; de válaszolni én sem tudok.
Nem zokog, de el ment a kedve a homokozástól és el van rontva vakációjának első napja…
Másnap újra a parton.
Gabi új ötlettől hajtva ismét munkába kezd. Most nem várat épít. Magas tornyot emel, kupolával. Faágakat összefonva keresztet rögtönöz, s ezt a templomcsúcsra szúrja. Az épületet most is védőfallal övezi. (Gyanítom; a tavaly látott székelyföldi erődtemplomok emléke bukkant fel emlékezetében.) Újra vízért indul, mint tegnap, hogy templomát megerősítse.
- Mi lesz, ha újra lerombolják, míg messze vagy? - kérdezem, amikor elsiet mellettem. Csodálkozva egy pillanatra meg áll, úgy felel. Válasza elgondolkodtató:
- A templomot nem dönthetik le, hiszen keresztet tettem rá! - szól ártatlan naivsággal.
A két vásott gyerek (honnan-honnét nem) megint ott terem. Messziről látom; először csak vizsgálgatják, nézegetik a templomot, (szokatlan vár ez őnekik) de pillanatnyi tétovázás után egyikük gyorsan homokbombát formál, s vele az ékes kupolát megdobja. A kereszt hulltával aztán elszabadul az érthetetlen indulat. Egy perc se kell; s lábbal taposva, kézzel szétszórva, az Isten (homok) Háza megsemmisül.
Visszaérkező fiam szemén látom: fel nem foghatja a számára elképzelhetetlent. Szája legörbül, de mielőtt még elsírná magát, megvigasztalom:
- Holnap, ha újra építesz, majd melletted leszek, s míg vízért sietsz, addig én őrködöm várad felett. Látszólag megnyugszik. Konok daccal az építkezést másnap újra kezdi.
Ami ezután történt; pár szóban mondom el. Ha elmondható, mert látni kellett volna! Aprólékos gonddal, egy művész hitével, erejével, csodás középkori várost alkotott!
Öt hatalmas őrtorony! A piactéren égre-feszülő templom! S körülötte a picinyke lakóházak! A vizes-árkon átívelő híd! Mint egy tökéletes miniatűr! Letépett zöld gyomokból a város köré még erdőt is telepített…
- Kár ilyen szépre készítened, hiszen ha elmegyünk innen úgyis lerombolják! - szóltam hozzá aggódva.
- Ezt ma biztosan nem! - felelte mély meggyőződéssel, nagy eltökéltséggel kisfiam.
- Miből gondolod, hogy ezt nem bántják, amikor az előzőek nem voltak ennyire gyönyörűek, s mégis tönkretették az idegen gyerekek?
- Azért, mert ezt én fogom szétrombolni! - jelentette ki harciasan, s hogy szándéka felöl kétségem ne legyen; már neki is esett. Kézzel túrta, sodorta, lábával rúgta széjjel. Pár pillanat alatt tette tönkre, mit hosszú ideig nagy gonddal épített. Arcán az érzelmek hullámokban váltakoztak: Düh, keserűség, szomorúság, s a legvégén… elégedettség. Megdöbbentem.
- Hát nem sajnálod? Hiszen te építetted! Már az előzőeknél is láttam, mekkora bánatot okoz lerombolásuk, pedig azt nem is te tetted. Hát miért okozol fájdalmat önmagadnak?! -
Fiam maga elé nézett; egy pillanatra megöregedett, majd elgyötörten így válaszolt:
- Jaj, hogyne sajnálnám! Jól tudom, hogy csodálatos volt, de éppen azért, mert én építettem; csak nekem volt szabad tönkretennem!
- És tudod, apa…- tette hozzá szomorú mosollyal -… én legalább láthattam teljes szépségében, s ez a kép örökké velem marad, de ők még csak meg sem pillanthatták! - mutatott, s nézett könnyes szemmel a homokozó távoli sarkán őt figyelő két kicsi vandálra.


Megjegyzés: Emlékezés egy régi, balatoni nyárra