Emlékszem: vidám kiránduló csapattal törtettem egy ismert hegycsúcs felé, hol egyszerű, de kedves kilátás fogadott volna bennünket,… ha felérünk.

Sötét és sűrűnek tetsző hórihorgas fenyők alatt haladtunk és felhő-vonalak lebegtek körbe köröttünk félméternyi magasságban.
Meglehet, a pára kedélyünket is megülte, mert egyre kevesebb társalgás, barátok-közötti ugratás, pajzán élcelődés hangzott el. Egyre többször álltunk meg, hogy hangulatunkon boros üvegeinkkel javítsunk.
Hirtelen - a havasban nem szokatlan- eleredt az eső.
Társaim lemondóan legyintve húzódtak a fák törzséhez, s én hiába mondtam nekik nevetve:
- Buták vagytok, hiszen itt nem lehet elbújni sehova! A felettünk összebújó fakoronák csak látszatát keltik a megbízhatóságnak. Valójában semmit sem érnek! Sőt, ha eláll az eső, éppen bennük csalódunk a legjobban, mert ők még akkor is hullatják tűleveleikről cseppjeiket. Igyekezzünk hát előre és csak föl, föl, ahol véget ér az erdő, ahol a csupasz csúcs mered! Igaz, elázunk így is, de eső multával az állandóan jelenlévő nap, s az enyhe szél hamar megszárít minket, míg ha itt maradunk, soha meg nem száradunk.
Páran bosszúsan leintettek, mondván nincs igazam, s hogy menjek, ha unom társaságukat.
Hiába tiltakoztam, bizonygattam, hogy nem erről van szó, én szeretlek titeket, de már nem figyeltek rám, egy kupacba álltak, s próbáltak úgy helyezkedni, hogy minél kevesebb eső hulljon rájuk.
Én külön álltam, így láthattam, hogy egy idő után pár társam lökdösődik másokkal, kikről úgy vélték, sűrűbb ágak alatt állnak, s rájuk kevesebb eső hull.
Eltűnődtem; hát nem egy helyről, egy időben indultunk el?
Hangos köszönéssel búcsúztam tőlük és elindultam a csúcsra. Páran félénken s irigykedve vissza köszöntek, de nem követett senki.



Megjegyzés: Franz Kafka emlékére.