|
Kútbanéző
Mostanában
egyre gyakrabban eszembe jut
az a bizonyos érthetetlen kút,
amibe egyszer beleesünk.
Ma még vagyok a szeretve szeretetre vágyó,
és csekély bennem a halálfélelem.
Még az vagyok, kinek megismerhettél;
a felismerhetetlen.
De néha már, miként az öregeknek;
jól esik látszólag ok nélkül sírnom.
Talán e könnyek lazítják fekhelyem?
Tőlük lágyulhat agyagos sírom?
Még dalolok, de dalom is réveteg.
A múltból kaparom össze képedet
Kedves, mivel már te sem vagy a régi.
Hol tévedtünk el az erdő-időben, Juliska?
Ezt már nem érti János,
a Jancsiból lett férfi.
S nem értem, miféle mézes boszorkány
láttathatta háznak ezt a szörnyű ólat,
s hogyan vélhettük dalos rigónak
a kéményen acsargó éjszínű hollókat?
Foszlik rólunk az élet, ahogy köpeny mállik
Rét-járó barboncásról,
s az már végképp nem számít,
hogy a világ búcsúzik- e tőlünk,
vagy mi köszönünk
el e világtalan-világtól.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
