Láss!
Tokaji anziksz
Mint szál-sudár fák közt az egyetlen görbe, ép tojások közt a vékonyhéjú; törve a megroppant a magyarság utolsó rúgását ábrázolom. Nézz Hieronymus Boschra.
Bensőmben érzem, másként nem láthatom mi rettentő súlyával nyom agyon: a szívben élő szót; a kibeszélhetetlent. És mégis beszélnem kell.
Mert elmúlik itt minden, elporlad, szétmállik lassan: magyar paraszt-múmia a szőlőtő is Tokajban. Megfordul irányuk; elválik Bodrog, s Tisza.
Szürke marha, magyar fajta, Marha magyar, bolond fajta, te vágóhídra bambán bámuló! Vedd észre: nincsen már tovább.
A zanza-Magyarország, e balzaci szamárbőr - összeugrik, zsugorodik talpaink alatt.
S lábujjaink: e földtelenné vált gyökerek a történelmi süllyesztőbe, -lásd: akasztófa alja- lógnak majd le róla.
|