Irodaház
Óbuda. Éjszaka. Nyáron is rideg üvegpalota. Szépnek elgondolt márványlapok. Rend. A város morajlik csak; így még nagyobb a csend. S a megváltás kilátástalansága helyez le egymásra kútgyűrűket.
Anyám! A szérűn, még trágyadombunk is szebb volt. Benne a kikelet reménye izzott, gőzölgött deres tél-hajnalon. Itt holt kövek hevernek, dermesztő üvegek feszülnek, hűvös ellentéteként a nyári konyha földpadlós langy-melegének. Itt minden úgy halott, mintha élete soha semminek sosem lett volna.
S a nappalok se melegebbek. Örök-mosolytalan emberek sietnek el egymás mellett kezükben sötét betűkkel beszórt papírlapok, odahányt mondatokkal, melyekből csupán a Szó hiányzik.
|