Szenesember
Szenet lapátoltam hátam mögé kocsiplatón a mázsáskosárba. Arcom, karom, mint az ördögé, csak igazgyöngy fogam villogott a nyárba’.
Jó kedvvel kaptam hátamra a terhet, ahogy az életben indul el a gyermek. Pincék zeg-zugos labirintusán billegett vállaimon a kosár.
Aztán lassacskán megcsendesedtem. Fogam közt szénpor, ritkán nevettem. Lassult a léptem, kopott a lépcső. Besötétedett, este lett, késő.
S a kocsi mellett vén, hó-hajú apóka minden fordulómat egy szén röggel jegyezte, s mikor elértem a végső fordulóba; összeszámolta, a szemembe nevetve.
Mért kacag bácsikám? kérdem rosszat sejtve, fizetésem várva, zihálva-lihegve ˝ Munkád csak annyit ér, amennyit itt látok, a többi hamuvá lesz, szél-fújta zsarátnok.˝
… Olykor pokolra szálltam, ritkán egekig föl, Isteni lecke volt, próbának kőkemény, de belátom szénpor-versek ezreiből így lesz, /ha lehet/ egy gyémánt költemény.
|