Vanitatum...
Aranyport hintettem, - botor barboncás - mozdulatlan vízre; hátha fenn maradna! De tekints bosszúságra! Egy tréfás kis molnárka tű-lábacskáival a felszínt megzavarta. … Minden aranyszemcsém a tó mélyére hullt.
Hiábavalóság volt, most már jól tudom, de bolondos tettem´ soha meg nem bánom, mert csodaszép volt ameddig láthattam, ahogy a napláng kincsemre rásütött.
Végül is minden út elfogytáig mesés, a vágy is csak addig él, míg be nem teljesül, s addig van szeretet, amíg csak testet; álruhát nem ölt.
|