Quo vadis?
Uram! Én már annyit vártam, hogy közben mindent kivártam…
Elfogadva: százért, jó, ha egyet kapok, ha könyörgök, s ha káromkodok és a szép szóért is.
Részeg volt a táltos, ki szétszedett, a dőre, majd rosszul; valamit kihagyva rakott újra össze. Nincs mit tennem már most.
Homlokom mögött barnult fellegek tompítják látásom, s mert nincs veszteni valóm, már nem csak kérek, de fennhangon követelek: Uram! Hol azok a jelek, melyek megmutatják, merre tovább? Mert én már nélkülük, mint sarokba igaztalan´állított, bűntelen gyerek, szívemből fölsírok, mert nem szóltál, így nem érthetem, hol követhettem (hogy ha én követtem) el a hibát?
Nem felelsz? Úgy végképp magamba fordulok. E tudat-hiány széttép, ennél már az is jobb, ha csupán álmodok:
˝Titkon minden van titkon én is élek. Titokban kiteljesedve, magammal beteljesülve, itt én is szeretve beszélek.
Titkon, álom-madaram hátán súlytalan-hangtalan lebegek. Itt, titkon (s csak engem) valaki vár tán, s ilyenkor lebegek… csupán csak lebegek…˝
|