Életfám
Én most olyan fát nevelek kerítetlen telkemen; rákacsol a kocsisorra s fenn tekerg a mennyeken.
S miként fölfakad az Élet sírba zárult szíveken, úgy repeszt betont az én fám gazdagréti telepen.
Nem dacból s nem csakazértis, csak mert lélek élteti virágot bont tavasz előtt, ember le nem tépheti.
Szánakozva szólsz reám; Bolond beszéd! Te nem látod! Hogy’ bizonyítsam be neked?: táptalaja: épp’ vakságod.
Minél vadabb’ tagadod, annál jobban nyíladóz, s hol legbőszebb’ taposod, legszebb virágot ott hoz.
Hogy’ hinné el, ki ész-szerű? De nézd fonákját; s egyszerű: nem e világból való, így e világ-átmozgató.
|