Szonett a felismerésről
Tépelődtem. Nem egynehányszor: százszor! Miért az élettől kapott verés, Uram? Lassan megértem; fegyelmezés ez; olyan, mint tehénnek a védő villanypásztor.
Zúgolódtam: másnak villája, háza! S ezek közt nem gyalog; csak drága kocsin jár Pöröltem sorsommal: miért ilyen sivár, s tőlem mindez miért van messze zárva?
Nos, jól tudom már, - és tudni sosem késő- Nyugtatószerem csak úgy nyerhetem el. ha látja orvosom: sebem tisztán-vérző.
Ha irigységtől, önhittségtől mentesen, szerepembe belenyugodva élek; már heged a vélt seb, mert gyógyult a lélek.
|