Éden
Az igazság sarkköve: az egyensúly törvénye. Ide húz le álmunk mély örvénye is. Itt a Közép közepén, hol megpihen a jóság, láthatjuk csak meg a rigó mosolyát, ha értelmünk leáll és szóhoz jut a szeretet a nyugalom e moccanatlan szigetén.
A fagyökerek a földben szétágaznak, éltető ágai égben gyökereznek. Mégis, mi - az odvas fa hat milliárd mókusa - csak képzelt dió-kincseinket halmozzuk rakásra. Tudásunk nincs az állandó világról. Hunyorgva nézünk lebukó Napba; s a Föld ölétől borzadva rettegünk.
Aránytalan’ büntetsz, Uram! Az első bűnért az Egész-látás képességét vetted tőlünk el! Igaz, mementóként a lelkünkbe helyezted a Minden-érzet egy kicsiny darabját. Ritkán felvillanó tiszta álmainkban - míg sötét valónkat glóriádba rántod - e korongok közé keveredett kövek csikordulnak meg: vesztett Édenre jajdulunk.
|