Regetöredékek
Elvadult rengeteg, bárhogy is takargasd, bokraid közt látom a fenekedő farkast. Hiába bújdosna fák mögé rejtezve a lelkünkre kapott elfajzott vérmedve. Kék hályogként hullt le szememről a fátyol; harmatvizet ittam fehér gím nyomából.
Szarvassá váltan lényét felismertem. Háromszor szólva rá, nevén megneveztem. A legvégső percben, utolsó órában; hogy erejét veszítse: bűnét ráolvastam. Nyújtózhattok immár kővé vált magyarok! Gyújtatlan gyulladva csillagunk fölragyog.
Döbbenten néz körül a kábán ébredő, látván: Tündérkertünk sáska-rágta mező. Elvadult erdővé lett körülnyírt hazánk. Lehet itt magyarnak egyszer még Mennyország? Egykor kupában vált eggyé hetünk vére, ma a lelkünket kell, forrasztófű érje.
Ne féljük Keletet, s ne vágyjuk Nyugatot! Egyik hitegetett, másik jármot adott. Jól megtanítottak, senkinek sem kellünk. Keskeny, magyar-útra ők szabták ösvényünk. Lehet már aranyból; lánc minket nem köt meg, rajtunk csak fölkelő fényes nap tükrözhet!
|