Hirtelen magány
Ó, alig szállt fel a buszra a Kedves, (épp’ csak egy integetésre futotta) máris az elszállt tíz nap emléke kezdte igazgatni csoda-fészkét ellágyult szivem alján.
Ó, alig szállt fel a Kedves a buszra; én cigarettám (gond, magány-űző) vettem elő, s kedve-szegetten, illanó boldogsággal néztem előre; új hetem, Nélküle, mint telik el?
Érintése, (száz pici méh) még arcomon vibrál. Illata föl-leszaladgál itt hagyott otthonomon, szív-facsarón Őt még felidézi.
Mégis, most már egyre szomorkásabban nézem az ablakon át a távoli dombokon áteső,
estben elmerülő mai búcsú-Napunkat.
|