Az elsőhöz, s az elmúlthoz.

Voltál:
Fiatalság,
Első, igaz szerelem,
Hazafelé végig-bőgött hatszáz kilométer,
Szívbetépő, tőled elszakító éjféli vonatfütty…
S végül is harminckét év becsapottság.
Szemed most oly’ hideg,
Mint, nélkülem, magányod lehetett,
Mikor még nem szerettelek.
Vége.
Választottunk közös csillagot.
Még fel mersz nézni az égre?
Fájsz.

A másodiknak, ki nem hitte,
Fel nem foghatta, hogy ő az…

Két kihűlt gödörből
Isteni szép szelek
Söpörtek egybe minket.
Te is kapaszkodtál
Vélt-erős pókfonálba,
s én is csimpaszkodtam
˝jövőtlen ökörnyálba˝.
Te ma is úgy látod;
Szándékkal becsaptalak
S én tudom: akaratom ellenére
Örökre, mégis csak megbántottalak.
Tudnod kell: fájsz!

A Harmadiknak, kit elvakultan
Tündérnek szerettem látni…

Mert az volt.
Varázslatokat tett velem.
Szó nélkül, sőt még
Kegyetlen szavaival is;
Magam előtt zárva tudta,
Belső szemem, tartani.
Bűbájos volt!
Úgy tudott szeretni,
Hogy nem szerethetett.
Röpke, új-fiatal Szerelem!
Még visszafájsz!

Békém, elnyugvásom, Édes Negyedik!

Megfáradtam.
Bocsássd meg, hogy kitérő utakat tettem,
Hogy azonnal nem téged kerestelek.
De most már véglegesen itt vagy.
Pihegve ülsz, kicsi fecske, az aprócska széken,
S míg nadrágomon öltéseket szaporítasz,
Olykor szelíd pillantásoddal végigsimogatsz
S nekem tétova-lassan hajadra hull kezem,
Mert alig hiszem, hogy vagy nekem
Életem, Te drága-szép örök-ség!
Sose fájjak Neked!