Ül búsan és töpreng
Az Őszülő Herceg
Csönd-palotájában
önmagába zártan.
Ölében két keze.
Elréved, s messzire
borong tekintete.

Félálmában látja:
távol, ifjú párja
vánkosán megfordul,
s könnye rá, legurul.
Alvása semmit ér,
magányára eszmél
Szép Fekete Tündér.

Rőt-veres paripa
istálló-ajtóba’
ingerülten prüszköl,
jönne már a Nap föl!
Kelthetné gazdáját!
Fekete asszonyát
vinné már hegyen át!

Szeme: felizzó szén.
már indulna szegény
Ősz Herceg várába,
ne várjon hiába!
Kapja meg, kit szeret!
Érezzen szerelmet
ameddig még lehet…

Nyújtózik Tündér-lány.
Nap gyúl ki mosolyán.
Kipattan ágyából,
búcsúzik várától.
Érzi, hogy kedvese
várja szívrepesve,
… s szökken a veresre.

Szinte száll, jó Yaris!
Kis idő és máris
Hercegnek udvarán
nyergéből szól a lány:
˝Én Uram! Királyom!
Szerelmem ajánlom!
Légy boldog, kívánom!˝

Igéző szemétől,
simító kezétől
Ősz Herceg lángra gyúl,
s vén szíve megifjul.
Magához öleli,
el, már nem ereszti;
míg csak él, szereti!