Egymás gyermekei
" Lassan, meg sem fontoltan a fájdalom virágait ültetted el bennem azzal, hogy felnőttes ál-komolysággal akartál, próbáltál szeretni engem.
Én nem ezt akartam! Hidd el, ez így nem lehetett igaz! Úgy kellett volna szeretned, mintha feleségem sose lettél volna!"
Eddig még csak a fájás és a görcs a szívemben játszadozott vélem. Te, soha oldottan, vidám kacagással nem játsztál velem, pedig azt kértem.
Ám úgy, mint fiával az anya; nem futottál ki velem a rétre és én sem veled, mint apa, bolondos kislányával.
Pedig valahogy így kellett volna: Elverni popsidat, majd megcsókolni homlokodat egy-egy édes, kicsiny csínyed után. S ha sírásra görbült volna szád; arcomhoz vonni drága fejed, hogy ne sírj mindenem, egyszem-egyetlenem!
|