Korhadt gémeskút, rád hajolnék.
Borult alkonyatban esőben elrohanó szeszélyes garabonciás.
Fekete köpenyem lebben az estben.
Szél-barátom süvöltve üdvözöl és sivítve elszalad.
Recsegő törzsekkel a fák elém hajlonganak, de félre ugrok, tovatűnök, semmisem tarthat vissza, hogy hozzád rohanjak.
Az állatok, kedves ismerőseim, behúzott farokkal bújnak legmélyére az erdőnek.
Én széttárt karokkal, fekete táltosként fogadom a mellbe csapó zivatart.
A szél szembe rúg, majd’ kifordulnak téged látni akaró szerveim.
Az orkán hozza illatodat.
Erre a jelre messze egy róka az égre fölcsahol.
Én őrülten, s újultan az esőbe vetem magam.
Térdig vízben gázolok.
Majd, mintegy varázsütésre, hirtelen megállok.
S felkacagok, mert észreveszlek, amint egy sziklaüregbe bújva Isten könnyeitől félve
remegsz.
Szólítalak: jöjj ki! Köpenyem megvéd téged is!
S kár elhúzódnod, kihúzlak az esőbe…
S lám, ahogy kezem kezed megfogja: az eső lepereg rólad, rólunk.
Pillanatok alatt a vihar is elvonul.
Hát nem csoda?
Hát nem csoda; szeretlek.
… Korhadt gémeskút, rád hajolok.
Derült alkonyatban boldogan álló szeszélyes garabonciás,
Köpenyembe bujtatlak…