A napokban a régi kedves elhagyott
helyen, helyén kerestem én az egykor-volt
telet, tavaszt, nyarat,
de az utolsó őszön kívül
már egyébre sem akadtam,
csak gondolataimba vissza-
zúgó, szélmalomforgó,
- megint, ismét, s megint, újra -
darálhatatlan, megkövült magokra.

Már ujjaim közt: élvezhetetlen, semmire sem
jó, kegyetlen malaszt.
Életre képtelen, élhetetlen, kiszáradófélben
lévő, komposztnak sem jó haraszt.

A teletlen tél után
homlokomon napfény-
barnított ködökkel
egy új, tavasztalan tavasz köszönt fel:
˝Lassan betöltöd… s mire jutottál?
ezen töprengj-
el-fáradt, megroggyant ötvenkettőddel?
Mire is volt jó begyűjthetet-
len-szőke újbúzád, hitetlen reménnyel-hintett
szerteszórása?

… Tavasz-szél árad, de nem Jövő-
napjaid-magvaid gyámolítására.
Nem áldón fedő
humuszt terít
rád; takarhatatlan
tagadhatatlan
kínjaid vonja…