Örök árvaság
"Volt-e valóban?
Simogatta-e csikó-frizurám
Erősnek gondolt gyönge apám?"
Már úgy vagyok, éppen csak annyira élek, Mint faághoz aszott téli bogyó. S ha éneklek; az sem az én hangom már; Szél-isten fütyöltet meg, zavartan.
Régi dalos kedv, zöld-kancsós bor! Annyira távol! Volt-e valóban? Simogatta-e csikó-frizurám Erősnek gondolt gyönge apám?
Ő már mindent lát, tudva: minden mellékes, s fanyarul, mint éltében, most is somolyog, Lassan már velem is megosztva titkát, Hogy tovább is van ő, és nem is lesz halott.
Lelkem megnyugodott, hisz´ láthattam ágyán, amint búcsú helyett, fiamtól elköszönt: szemén ott ragyogott az arany staféta-bot. Csak érteném; e rongy, bordáim közt miért fáj?
Lehet; most kell éreznem, a haláltól szúrt sebet? Hogy mennyire fáj ha egy lélek-darab bármily kis időre, de lelkemből kiszakad? No, ha így van, fiam! E kínt te sose érezd!
De legalább is későn, bölcsen, érettebben! Ha már úgy érzed: kezem, örökké kezedben…
|