Prológus:

Csak az olvassa éjjel
sötétben írt versemet
ki belül tekint széjjel,
s vakon szeret engemet.

Prológus:

Csak az olvassa éjjel
sötétben írt versemet
ki belül tekint széjjel,
s vakon szeret engemet.


1.
Ahhoz kevés az élet,
hogy lelkem lelkedig érjen,
s oszlatni bontatlan kételyt;
bizony az egész lét kell.
2.
Gyűjtögettem - kerge kotlós -
szárnyam alá szó-csibéim.
Vihar indult, szél-ostoros
s szerte szórta. Nem enyéim.
3.
Ripők halál pirongat egyre:
"Mit nem akarsz, kicsi ember?!
Magadba nézz, ne a hegyre!
Lényegedet ismerd már fel!"
4.
Átzubognak rajtam
tőlem-idegen halálok.
Minél érettebb a bánat,
annál kurtább jövőre látok.
5.
Már érd be kevesebbel!
S ne bókolj sirató-falnak!
hisz jól tudod, az utolsó percben
- porként - úgyis vele keveredsz el!
6.
Nincsen ami boldogítana.
A békét, a mindenről-való
- végre egy hiteles szó -
teljes lemondás hozza.
7.
Eltűnök, ha úgy nem élhetek
ahogy a perc hozza magával.
Én nem bántok; hát nekem se vétsetek!
Velem vívtok?; ez harc a halállal.


Epilógus:

Hideg van. Fázom.
Sohasem volt, sohasem lesz
irhakabátom.

Szőlőt sem préseltek, soha olyat
mely borrá érve,
melegíthetné fázó gondolataimat.